Performance workshop / Baji & Kozma

Borderline Festival, 2009, Timişoara

I had been preparing the event long before it started. I tried to picture to myself future reactions, the exercises and their rhythm as well. I was so deeply engaged in it I could hardly sleep. The thought that participants of our age or even younger were to come made me excited. I had never led a workshop for this age group before. As it turned out, many of us were preoccupied with similar projects. The workshop was planned to take two hours, so we had to speed up in order to fit in the time limit. There were programs before and after, therefore we had to leave out two exercises. It was flattering to see well-known faces among the applicants. (Fourteen people enrolled a day before the event but there were more than that during the workshop). As for the venue, we chose the room on the ground floor, facing the street, in which Alastair and Sandra presented their static, yet extremely impressive work.

We commenced with introducing ourselves and an exchange of basic information about each other, such as names, jobs, the reason we were there, etc. Meanwhile, several people mentioned their relationship to such happenings, with the work of the Northern-Irish artists recalled many times. After a twenty-minute warm up we plunged into the first exercise. Some seemed to be a bit suspicious and many remained passive, but after realizing there was nothing to be afraid of, almost everybody took part in the group work. We stood up in front of a wall, next to each other. We were meant to be the spectators. Then I asked a girl to step out in front of the group. (She was not an artist herself.) Her “task” was to experience the feeling of being in front of some spectators watching her. She told us it had been weird. I asked her to come closer; I grabbed her arm and pulled her closer to the group. Then I asked her to shut her eyes and explained to her that we, the participants, were going to touch her body exactly where we had directed our gaze before.

At the beginning of the second exercise we distributed long match-sticks (I used these for the “pars pro toto”). The participants formed three circles with match-sticks in their hands. Together with Kozma, we lighted one stick and gave it to one person from each group, which they had to pass on to the others. Their task was to pay attention to each other, to the object, to the movement and themselves. The person in whose hand the fire burnt out, dropped out. Finally, there was only one person with a single burning match-stick.As opposed to this smooth exercise, another, more “destructive” came next, in which Alastair’s branch was given special attention. Kozma brought a saw with him, with which people had to cut the branch into pieces (this could be done with their hands, too). Then they had to reassemble the pieces into some other shapes again. Some started the “building” part even before our instructions and, very intuitively, started to create shapes, texts out of the broken branches. Somebody tried to “remake” the branch cut up with the saw.

For the fourth exercise we gathered with Kozma new 5 lei notes. We put them on a chair. Take the money and run! (I borrowed the task from one of Sinead’s workshops in Israel). People had to buy materials from a shop nearby within a relatively short period of time. Returning from the shop, people came with blood-oranges, suckers, books, batteries, snowdrops, CDs to make short performances with. The task was to find new ways to use the objects, or to make use of them in their relationship with the body, perceived in motion or in stillness. The group was enthusiastic, one of them rolled a “ball”, another person measured height and another was jumping and hiding the batteries. Someone used the saw as a tray and someone made objects in a kneeling position. We did not have to encourage them at this point, the atmosphere was good and everything went smoothly. Some people even analyzed their own works. There was more action than talk. (Just the opposite happened at the beginning of the program).

We closed the event in the inner courtyard. Standing closely next to each other we drew a single “border”line with chalk, and we stepped onto it in the end. I take questions like “When are we going to meet again? When are we going to continue?” as positive responses. I found this encounter very instructive and I am ready for the next challenge.

…

A „Hogyan készül egy performansz”-ra keresztelt workshop ötlete Ileanától származik, ő is adta a nevet. Én simán csak performansz workshopnak nevezném. A mintát talán az Omagh-i ARES rendezvényről vette, ahol ő is, mi is ott voltunk, akkor Krisztával vezettünk egy műhelyt.

Nagyon készültem az eseményre. Próbáltam előrevetíteni a reakciókat, a gyakorlatokat, azok ritmusát, stb. Az utóbbi időkben ez a munka foglalkoztatott a legjobban, nehezen hagyott aludni. Izgatott, hogyan fognak közreműködni a velünk egyidős vagy néhány évvel fiatalabb jelentkezők. Még sohasem vezettem munkaműhelyt ennek a korosztálynak. Mint kiderült néhányan hasonló típusú terveket dédelgetünk.

Két órásra terveztük a foglalkozást, egy picit sietni kellett, hogy beleférjünk az időbe. Előttünk, utánunk programok sorakoztak.. Végül ki is kellett hagyni két gyakorlatot. Jól esett, hogy a tizenegynéhány jelentkező között akadt régi ismerős is. (Tizennégyen iratkoztak fel egy nappal előtte, de többen voltunk aznap.) Helyszínnek azt az utcára néző földszinti termet választottuk Kozmával, ahol előző este Alastair és Sandra követte el intenzív hangulatú, statikusságával nagyon hatásos közös munkáját. Mi bemutatkozással kezdtünk, alapinformációk cseréjével, mint név, foglalkozás, miért vagyunk itt, stb. Közben a műfajjal való viszonyra is kitértek egyesek, szóba került több ízben az észak-írek műve. Húsz perc bemelegítő duma után nekiálltunk az első gyakorlatnak. Egy picit bizalmatlanul álltak hozzá, többen maradtak passzívak, aztán ahogy kiderült, hogy nincs mitől tartani, szinte mindenki beszállt a közös munkába.

Felálltunk egy fal elé, szorosan egymás mellett. Mi voltunk a nézők. Aztán megkértem egy lányt álljon a csoport elé néhány lépésre (nem művészeti szférából jött a lány). A „feladat” abból állt, hogy megtapasztalja milyen érzés, látvány közönség előtt lenni, akik őt nézik. Mondta, hogy furcsa. Kértem lépjen közelebb, megfogtam a karját és egész közel húztam őt a csoport elé. Aztán kértem, hogy hunyja be a szemét, mert mi, a résztvevők a testére helyezzük ujjunkat, pont oda, ahova nézünk. A második gyakorlathoz a hosszú gyufaszálaimat osztottuk szét (ezeket használtam a „pars pro totó”-nál). Három kisebb kört alkottak a résztvevők egy-egy gyufával a kezükben. Kozmával minden körben elindítottunk egy égő gyufát, ezt kellett nekik egymásnak adogatni. Figyelni a társukra, önmagukra és a tárgyra, a mozgásra, ez volt a feladat. Akinél kialudt a gyufa, az kiesett. Addig, amíg csak egy égő gyufa maradt egy ember kezében. Ezt a finom megközelítést ellenpontozva jött a harmadik „destruktív” gyakorlat, melyben központi szerepet kapott Alastair ága. Kozma egy fűreszt is hozott, azzal vagy csupasz kézzel kellett minél kisebb darabokra törni egy darab ágat, aztán meg felépíteni valamit belőle. Egyesek még mielőtt mondtuk volna az „építő” részt, nekiálltak formákat, szövegeket kirakni a darabokból, kitalálva a gyakorlat irányát. Volt, aki a fűrésszel szétvágott ágat próbálta „visszacsinálni”.

A negyedik gyakorlathoz összedobtuk Kozmával az új 5 lejeseket. Letettük egy székre. Fogd a pénzt és fuss! (Sinead egyik izraeli workshopjából kölcsönöztem a feladatot.) A közeli élelmiszer boltból kellett anyagokat vásárolni viszonylag rövid idő alatt. S lett vérnarancs, nyalóka, könyv, elem, hóvirág, cd az anyag amivel néha egymás után, néha szimultán születtek rövid performanszok. A feladat szerint a tárgyaknak a meglévő funkciójuk helyett kellett újakat keresni, mozgó vagy állóképet alkotni test/tárgy viszonyában. Lelkes volt a csapat, egyik „labdát” gurított, másik magasságot mért, harmadik ugrált és elemeket rejtett el. Volt aki tálcának használta a fűrészt, volt aki objekteket készített térdepelve. Itt már nem kellett bátorítanunk őket, gördülékenyen és jó hangulatban zajlott le a gyakorlat, aztán egyesek ki is elemezték saját munkájukat. Több volt az akció, mint a beszélgetés. A workshop elején meg pont fordítva. Aztán a belső udvaron zártuk a sorozatot, egymás mellé sorakozva húztunk egy közös „határvonalat” krétával a földre, amire végezetül rá is álltunk.

A „mikor találkozunk még, mikor folytatjuk” kérdéseket pozitív reakcióként könyvelem el, tanulságos volt számomra ez a találkozás, várom a következő kihívásokat, állok elébe.